Milyen érdekes: amiből kevés van, vagy semmi sincs, azután sóvárgunk vagy kincsként kezeljük, de ha ugyanabból a dologból sok van, akkor már természetesnek vesszük, nem becsüljük meg, nem érzünk már hálát. Vannak persze kivételek, lehet, hogy Te pont az vagy.
Jó példa erre a folyamatra, hogy mennyire lelkes egy újdonsült anyuka, amikor megérkezik a kisbabája. A születés után 1-2 hétig még azt is tudjuk, hogy hány napos a kicsi. Aztán hetekben kezdjük el számolni a korát, majd hónapokban, később fél években, és végül években. Majd a születésnapok is egyre jelentéktelenebbé válnak. Más egy ötéves gyermek születésnapja, mint egy negyvenhatévesé.
Vajon Te megbecsülsz minden áldott napot? Ha mondtad már azt, hogy úgy elrohannak a napok / hetek / hónapok, hogy észre sem veszed, akkor biztosan “nem” a válasz. Így vagyunk mindennel. Van egy kedves, szeretetreméltó párunk, akiért kezdetben rajongunk, és úgy gondoljuk, hogy tökéletes, mennyire szuper, hogy ilyen vagy olyan. Aztán eljön az idő, hogy természetesnek vesszük, majd az az idő is, hogy elvárjuk tőle ugyanazt, amiért lelkesedést éreztünk az elején. Sőt, akár követeljük is!
Mindezen folyamat közben elveszik egy rendkívül fontos dolog. A hála. Tudom, nagyon gyors a tempó, de vajon érdemes végigrohanni az életünkön, és nem megélni a dolgokat, nem megbecsülni azt a rengeteg csodát, amit az élettől kapunk? Szerintem nem éri meg. Felgyorsulni nagyon könnyű, lelassulni nehéz. Nem kis feladat a nagy rohanásból kilépni, és meglátni azt, ami van. Rácsodálkozni, hogy milyen tökéletes minden úgy, ahogy van, hogy mennyire sokat kapunk az élettől minden nap.
Szánj erre időt! Legyél jelen az életedben! Rólad ne mondhassák el, hogy “élt 25 évet, eltemették 75 évesen.”
Szeretettel:
Lili
Szólj hozzá!
Hagyj üzenetet